A nyáj és pásztora

Hálásak lehetünk ezért a sokszínű válogatásért a kiadónak és az érzékeny szerkesztőnek egyaránt, hiszen kettős önismereti tükröt tart elsősorban természetesen a lelkipásztorok elé, hogy vegyék igazán komolyan az úrvacsora szereztetési igéjében oly ékesen és tömören megjelenő „méltatlan bár, de hivatalos (mai szóhasználattal: elhívott) szolga” minősítést. Másrészt – és nem kevésbé – elénk, gyülekezeti tagok, illetve az egyházat más területeken szolgálók elé is, hiszen – emberek lévén – nincs köztünk senki, akire egy-egy döntése, tette alapján élete során olykor ne lenne érvényes a „méltatlan” jelző! Ne essünk azonban tévedésbe: sem maga Móricz, sem az ő lelkészportréit, hitélet-közeli írásait csokorba szedő szerkesztő nem akart átesni a ló túlsó oldalára. Igaz, egyéb céljai mellett komoly hivatásismereti könyv ez, de nem nélkülözi a kacagtató pillanatokat, a gyöngeségeket egészséges humorba oldó megoldásokat. Magyarán: ezek a novellák nem ostorozzák papságunkat, nem feszítik keresztre, csak megmutatják e rendkívül fontos pálya olykori fonákságait, mosolyogtató és inkább szeretetünket, megértésünket, mintsem elutasításunkat kiváltó, kisebb-nagyobb aránytévesztéseit. Itt van mindjárt a remek érzékkel nyitánynak kiválasztott opusz, A Biblia fedele, amelyben egy Patakon végzett teológus, Kallós Miklós egyetlen cikk erejéig Rimay János költészetének kutatójává „magasztosulva” nyerheti el a tudományokba nyakig merülő tiszteletes Borcza Áron úr (az elbeszélések egyik visszatérő, ikonografikus erejű figurája!) legkisebbik lányának, Boriskának kezét.

A lelkész családfői és apai szerepkörben klasszikus irodalmi téma. Elegendő, ha a világhírű, anyai ágon egy prédikátor-nagyapát is felmutatni tudó angol íróra, D. H. Lawrence-re gondolunk, aki ezt a témát többször is körüljárta. Például A tiszteletes úr leányai című novellájában, amelyben a parókia rideg légköréből egy bányász karjaiba menekül egy angol vidéki lelkész legmerészebb kisasszonylánya. Vagy itt van egy Lawrence-kisregény, A szűz és a cigány, amelynek lelkészlány-főszereplője (az írás keletkezési ideje 1920, de csak 1926-ban jelent meg, anglikán körökben még akkor is nagy szörnyülködést keltve) egy vándorcigány társaként találja meg az emberi melegséget, a szerelmet, egyszóval mindazt, amit élete első szakaszában fájdalmasan nélkülözött. Számunkra aligha lehet közömbös, hogy ezt a művet éppen Vályi Nagy Ervin tolmácsolásában ismerhette meg a magyar nagyközönség. Ő, aki egy egész lelkészgeneráció meghatározó jelentőségű, felejthetetlen tanára volt, már évtizedekkel ezelőtt vállalkozott erre a műfordítói munkára. Anélkül, hogy saját eklézsiájáról legalább egy szövegátültetés erejéig „Freskó-stílusban” kívánt volna torzképet festeni, azaz, a részigazságokban és elfogultságokban gazdag Szabó Magda-i receptúra szerint. Ezt a Lawrence-párhuzamot nem öncélú tudóskodásból, összehasonlítási kényszerből említem: halhatatlan írónk, Móricz, akinek méltó reneszánszán az utóbbi években Vitézy László filmrendező fáradhatatlan hűséggel és példás igényességgel munkálkodik, sokkal sikeresebb volt a parókiák világának és lakóinak ábrázolásában, mint világhírű brit pálya- és kortársa. Vitézy legutóbbi bravúros Móricz Zsigmond-adaptációja éppen a – biblikusan szólva – „véka alá rejtve is világító” nagy írónk témánkba vágó írása, A galamb papné volt. E kisregény finom, egy nagyobb festményhez készült vázlathoz hasonlítható édestestvére az ebben az antológiában szereplő Judit, lelkem című novella, egy mézesheteit élő „kis tiszteletesről” és „kis tiszteletesnéről”. A férje komoly hivatását, a vele járó kötelességeket kezdetben nyafogós kisgyerek módjára fogadó ifiasszonnyal, „tubicámmal” a középpontban.

A házassági témakörtől immáron elszakadva, mutassuk fel e kis kötet egészen más jellegű gyöngyszemét, A miatyánk című elbeszélést. Ennek témája egy rátarti és indulatos gazda, János és bölcs türelmű lelkésze összecsapása, izzó hőségben, kinn, a mezőn, egy rakott szénakazal fölött. A történet nem egyszerű osztályharcos civakodás, hanem az egyetemes papság elve megvalósíthatóságának ékes példázata, ezúttal nem Isten házában, hanem az illatozó nyári asztagok között. Mezőkön járván, fogalmazhatnánk most úgy is: nehéz abbahagyni a tallózgatást, a kalász-szedegetést Móricz Zsigmond papos novelláinak gazdag világában. De hagyjuk meg az Olvasóknak a keresgélés, a rátalálás örömét, a „helyettem írták” semmihez nem fogható élményét.

Befejezésül idézzünk néhány sort Baranyai Norbert kísérőtanulmányából, amely horizont-tágító módon felhívja a figyelmet arra: e válogatásban, s a református hitélethez kötődő Móricz-írásokban jóval többről van szó, mint a „méltatlan bár, de hivatalos szolgák” életének felemelő és keserves, a gyülekezetben szelíd, vagy éppen viharos hullámokat vető tetteiről: „A kötet egészének, de akár csak néhány novellának az elolvasása is arról győzheti meg tehát az olvasót, hogy Móricz a református felekezetiségről, a keresztyén életformáról, hitről, hitetlenségről, emberi szenvedésről és isteni megváltásról átfogó szemlélettel, az egyoldalú értékítéletet kerülve beszél műveiben. " Móricz Zsigmond kikerüli tehát az írásomban említett, hasonló tematikájú művekre jellemző, szélsőséges ítélkezést, de kikerüli egyháztájias íróink többségének kritikátlan, elfogult elragadtatását, olcsó idealizálási kísérleteit is. Éppen ezért alkalmas arra, hogy felekezetünk belvilágát közelebb vigye a tágabb olvasóközönséghez, miközben ugyanakkor a lehető legméltóbb olvasmány gyülekezeti olvasókörök és a református iskolák diákjai számára. Akik egyébként e kötetnél méltóbb, élettelibb és maradandóbb értékű jutalomkönyvet aligha kaphatnának mostanság.

Petrőczi Éva
Confessio 2014/2.