Ledán M. István recenziója az Igazság és Életben

Az a megtisztelő feladat hárult rám, hogy bemutassam Peter Stuhlmacher, tübingeni emeritus újszövetséges professzor Az Újszövetség bibliai teológiájának második kötetét. A teljes mű (első, és második kötet) két fő részre és hat fő fejezetre tagolódik. Az első kötet három fő fejezetben Jézus, az ősegyház és Pál igehirdetését tárgyalja. Ezt megelőzi egy hosszabb áttekintés, főleg (de nem kizárólag) a német biblia-teológia eredményeiről a 20. század második felétől, voltaképpen napjainkig. Ebben az áttekintésben fogalmazza meg Stuhlmacher azt a két problémát, mellyel minden biblia-teológia szembe találja magát, és mellyel minden biblia-teológiának számolnia kell: 1) az Ó-és Újszövetség kijelentés-igénye, 2) az Ó-és Újszövetség kijelentés-igényű iratainak a kapcsolata.

A magyarul nemrég megjelent második kötet a negyedik fő fejezettel kezdődik, melyben a szerző először a Pál utáni igehirdetéssel foglalkozik. Ezt követi a szinoptikus evangéliumok igehirdetése, majd János és a jánosi iskola (beleértve a Jelenések könyvét) igehirdetése. A művet (és a kötetet) a kánonról való rövid eszmefuttatás zárja. Itt beszél a szerző a Szentírás középpontjáról, és egy kitekintésben az újszövetségi biblia-teológiára váró további feladatokról is. Ez tehát a mű (és közelebbről a 2. kötet váza), – eszerint haladok a könyv bemutatásában.

Szembetűnő, hogy ellentétben az angolszász biblia-teológiákkal (vagy akár Schnellével), Stuhlmacher viszonylag hosszan foglalkozik bevezetéstani kérdésekkel (a szerzőség problematikájával és egy-egy irat történelmi kontextusával). Egy-egy iraton vagy corpuson belül jobbára annak krisztológiáját, egyházfelfogását, valamint etikáját (melyet paraklézisnek nevez) és eszkatológiáját tárgyalja. Ez utóbbi kettőt együtt tárgyalja, mert meglátása szerint paraklézis és eszkatológia összefüggenek. Sőt, e kettő összetartozik a krisztológiával is. A megfeszített, feltámadt és az Isten jobbjára emelt Krisztus kezeskedik a gyülekezetek reménységéről és elvárja, hogy ezek a gyülekezetek a megjelenéséig hozzá méltóan éljenek. A krisztológia, egyházfelfogás, etika és eszkatológia az egyes iratok tárgyalása során azonban nem mindig külön alfejezetekben kerül kifejtésre. Az evangéliumok esetében például leginkább az illető evangélium sajátosságaira vagy különlegességére figyel (Márknál a messiási titokra, Máténál az igazság/dikaioszüné fogalmára, a lukácsi kettős műben Lukács pl. Pál-ábrázolására, a jánosi iskola esetében a jelen idejű eszkatológiára, amit ő Krisztus-immanens eszkatológiának nevez).

 A 4. fő fejezet – mint már említettem – mindenek előtt a Pál utáni igehirdetéssel foglalkozik. Itt tárgyalja a páli iskolát (efézusi, kolosséi és pásztori leveleket), valamint a második thesszalonikai levelet, Jakab levelét, Péter első és második levelét, Júdás levelét és a Zsidókhoz írt levelet, illetve ezek krisztológiai, ekkléziológiai, etikai és eszkatológiai tanításait.

A páli iskola krisztológiájával kapcsolatban hangsúlyozza, hogy Pál tanítványai sehol nem hagyták el tudatosan az apostol krisztológiáját, inkább felelevenítették, folytatták, és a megváltozott gyülekezeti helyzetben aktualizálták. A kolosséi levélre pl. a szerző úgy tekint, hogy az alapvetően egy páli körlevél lehetett, melyet esetleg az apostol megbízásából Timótheus fogalmazhatott meg, később pedig átdolgozták Pál egyfajta teológiai végrendeletévé. A pásztori leveleket is visszavezeti „eredeti” páli levelekre, melyeket az apostol fogságai idején írt a címzetteknek. A 2. thesszalonikai levél esetében meg hajlik arra, hogy eredeti páli levélnek tekintse.

A páli iskola egyháztanát illetően megállapítja, hogy Pál tanítványai több kérdésben is továbbléptek mesterüknél. Többek között abban, hogy megteremtettek több olyan tisztséget, amely a tanítást szolgálta, és olyan tisztségfelfogást alakítottak ki, amely kizárta a nőket a tanításból. A szerző megjegyzi: lehet, hogy ez történelmileg védhető lépés volt, és mi ezt megértéssel fogadhatjuk, anélkül, hogy örvendetesnek tartanánk. Stuhlmacher szerint a páli iskola (vagy a deuteropáli levelek) egyházzal kapcsolatos kijelentéseit, beleértve a nők tanításhoz való jogát, a teljes páli corpushoz, annak egészéhez kell mérnünk. A nők tanításhoz való jogával kapcsolatban, hadd ismertessem röviden a szerző brilliáns exegézisét az 1Tim 2, 8–15-ről, mely megtiltja a nőknek, hogy nyilvánosan taníthassanak. Stuhlmacher felfigyelt arra, hogy a szakasz egy olyan mondattal zárul, aminek látszólag semmi köze nincs a tanítás és istentisztelet témájához: [a nő] mégis megtartatik a gyermekszüléskor, ha megmarad józanul a hitben, a szeretetben és a szent életben. Ez a különös mondat világossá teszi, hogy mi ellen irányul valójában a tiltás. Feltehetően a levélben támadott (hamis) tanítás a nők, különösen a jómódú és művelt nők körében lehetett népszerű. Könnyen lehet, hogy ezek a nők az aszketikus életviteltől, illetve ennek propagálásától remélték azt, hogy meg fognak tartatni. Úgy tűnik, hogy a tiltás azt kívánta megakadályozni, hogy az asszonyok ilyesféle nézeteket terjesszenek az istentiszteleti alkalmakon, egyúttal azt ígérve, hogy megtartatnak abban az esetben is, ha családanyaként állnak helyt.

A páli iskola paraklézise és eszkatológiája a szerző szerint azt bizonyítja, hogy a páli iskolának volt bátorsága úgy értelmezni tovább Pált, hogy a gyülekezeteknek meglegyen a lehetőségük arra, hogy tartósabban rendezkedjenek be a világban. Bizonyos sajátosan páli témák (megigazulás, a törvény érvényessége) háttérbe szorulnak, mások (a tévtanítások elleni küzdelem) előtérbe kerülnek ugyan, ám ennek ellenére alapvetően Pál teológiáját viszik tovább.

Jakab leveléről – lévén lutheránus – ugyan nem éppen azt mondja, hogy „szalmalevél”, ám kijelenti, hogy Jakab nem értette meg Pál megigazulástanát. A levélben valójában az a problematikus, hogy Jakab messze nem került olyan közel Jézus igazságához, mint Pál. Nem is lehet a levelét egyenjogúként a Páléi mellé helyezni. Értéke abban áll, hogy kiegyensúlyozhatja a protestáns egyházakban tapasztalható egyoldalú paulinizmust.

Péter első leveléről azt gondolja, hogy arany középutat választ a páli és a zsidókeresztény hagyomány között. Nem lehet véletlen, hogy Jakab a Pálhoz, és nem a Péterhez köthető hagyományokat bírálja.

A Zsidókhoz írt levelet Máté evangéliuma mellett az Újszövetség legjelentősebb zsidókereresztény szövegének tartja, de felrója a levélírónak, hogy Pálhoz viszonyítva kisebbnek látja Isten kegyelmét, és annak hatóerejét, és nagyobbnak az emberi hit(hűség) jelentőségét az ítéletben.

Péter 2. levelével és Júdás levelével kapcsolatban a szerző arra figyelmeztet, hogy ne írjuk le ezeket azzal, hogy „korai katolikus levelek”. A 2Péter jelentősége szerinte abban áll, hogy felvázolja az első „bibliai hermeneutikát”. A tévtanítók „önkényes magyarázataival” (idia epilüszisz, azaz hermeneutikájával) szemben csak az lehet legitim írásmagyarázat, mely tekintettel van az apostoloknak kijelentett (hit)ismeretre.

Az 5. fő fejezet a szinoptikusokat tárgyalja. A szinoptikusok úgy beszélik el Jézus Krisztus evangéliumát, amint az meg van írva, meg van ígérve vagy ki lett jelentve az Írásokban. A Márk 1,1–2-t például szerinte folyamatosan kell olvasni. A nemzeti fordítások (kivétel a NIV) a Mk 1,1 után pontot tesznek: Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. A Mk 1,2 pedig új mondatot kezd: Amint meg van írva Ézsaiás próféta könyvében: „íme, elküldöm elötted követemet, aki elkészíti utadat…” A szerző szerint a Mk 1,1 és 1,2 közé nem pontot, hanem vesszőt kell tenni: Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete, amint meg van írva Ézsaiás próféta könyvében: „íme, elküldöm elötted követemet, aki elkészíti utadat…” Vagyis Márk úgy mutatja be Isten Fia evangéliumát, ahogyan az meg van ígérve Ézsaiás könyvében. Másként fogalmazva: Ézsaiás egyfajta kondenzált, sűrített evangélium az általa elbeszélt evangélium számára. Ézsaiásnál (és az Írásokban) elhangzik az ígéret, Márknál (és a szinoptikusoknál) megtörténik a beteljesedés. Márk jelentőségét egyébként egyrészt a műfajteremtésben látja a szerző (ő teremtette meg az evangélium nagyműfaját), másrészt abban, hogy összeköti a fontos őskeresztény irányzatokat. Márk krisztológiája, keresztteológiája, egyháztana, illetve a parúzia közelre való várása jól összeegyeztethető Pál leveleivel, Péter első levelével és a jeruzsálemi körrel.

Máté evangéliumát illetően Stuhlmacher két dologra figyelmeztet. 1) Való igaz, hogy Máté a törvény vagy az üdvösség kérdésében (aki vallást tesz rólam az emberek előtt… Mt 10,32) többször eltér (vagy eltérni látszik) Páltól (és Márktól). A szerző szerint abban, hogy Máté és Pál törvényfelfogását összeegyeztethetetlennek érzékeljük, a páli levelek sajátos exegézise a ludas. Vagyis az, hogy főleg a Galata levélre alapozva hajlunk a teljes antinomizmusra, és megfeledkezünk arról, hogy Pál nagyon is tud pozitív megállapításokat tenni a törvényről. Máté evangéliuma az extrém antinomizmust ellensúlyozza. A szerző szerint Máté evangéliuma mögött is ott áll a Jézus-hagyomány, ezért nemcsak Máté mérhető Pálhoz, hanem Pál is Mátéhoz. 2) Ugyanakkor arra az egyházi (meg)szokásra is felhívja a figyelmet, hogy Máté olvasása miatt nem foglalkozunk eleget Márk és Lukács evangéliumával. Ezt úgy lehet ellensúlyozni, hogy Máté mellé odateszük a másik két szinoptikust is, és mérlegeljük mindazt, amit a másik kettő közöl.

A lukácsi kettős mű kapcsán hosszan foglalkozik a Lukácsot ért kritikával. Főleg a 20. század elején/közepén rótták fel Lukácsnak, hogy hatalmas baklövést követett el azzal, hogy történetíróként kezelte azt, ami nem történelem. Ez a kritika abból indul ki, hogy az evangélium és a történelem két külön dolog: a történelem objektív és objektíven vizsgálható (és vizsgálandó), míg az evangélium nem. Stuhlmacher szerint valójában arról van szó, hogy Lukács más újszövetségi szerzőknél nyomatékosabban fogalmazta meg, hogy az egyházat nem lehet függetleníteni Jézus munkásságától, mely a történelemben jelent meg, és folytatódik a tanítványok missziójával mindaddig, míg ez a misszió el nem éri a föld végső határát. Lukács elsősorban arra törekedett, hogy bemutassa az üdvtörténetet. Ez az üdvtörténet nyomokat hagyott és hagy a történelemben, de elsősorban mégiscsak úgy fogható fel, mint Isten uralma megvalósulásának a története.

A 6. fő fejezet János és a jánosi iskola igehirdetésével foglalkozik. Ide sorolja az evangéliumon kívül a három levelet, illetve a Jelenések könyvét. A döntését egyrészt az óegyházi hagyománnyal, másrészt azzal indokolja, hogy ezeket az iratokat nyelvi és tartalmi szálak kötik össze, melyek azt is jelzik, hogy a jánosi iskola hagyománya korai zsidókeresztény forrásokból táplálkozik. János, minden jel szerint, különutas kívánt lenni: sajátos, bölcsességirodalmi nyelven adja elő Jézus Krisztus evangéliumát.

A szerző egyrészt elismeri, hogy a jánosi iratok (és különösen az evangélium) az újszövetségi hagyományképződés csúcspontjának tekinthető, krisztológiai, szótérológiai és pneumatológiai szempontból iránymutató is, ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy egyúttal ezoterikus és elitista is. Ezért a jánosi iskola tanúségtétele csúcspontként csak úgy fogadható el, hogy nem mondunk le a javára a szinoptikusok, Pál és a páli iskola, illetve a többi újszövetségi szerző üzenetének figyelembevételéről. Ezek jelentik az ellensúlyt a jánosi kör ezoteriájával szemben.

A mű második fő részében, bő ötven oldalon, a szerző először a kánon kialakulását összegzi (nem csupán az újszövetségi kánont, hanem a két részből álló egyházi kánon kialakulását). Ezt követően hermeneutikai irány-és alapelveket fogalmaz meg, melyek közül különösen is fontosnak tartja, hogy a szöveghez „kritikus rokonszenvvel” közelítsünk. Ez azt jelenti, hogy egyrészt a történettudomány (egyébként állandóan változó) módszertanával értelmezünk, ám másrészt azt is, hogy képesek vagyunk olyan üzeneteket is befogadni, melyek idegenek, zavaróak és anti-modernek. Végül ebben a záró részben a szerző igyekszik megfogalmazni a Szentírás centrumát, középpontját is. Stuhlmacher úgy látja, hogy az Újszövetség tanúinak mindegyike a releváns kérdésekben ugyanarról tanúskodik: 1) Mindegyikük arról az Istenről vall, aki Jézusban egyedülálló módon jelentette ki magát. 2) Mindegyikük azt vallja, hogy Jézus kereszthalála engesztelő halál. 3) Egyetértenek abban, hogy Jézus feltámadása a holtak feltámadásának prototípusa, és hasonlóan beszélnek a parúziáról és az utolsó ítéletről is. 4) Továbbá megegyeznek abban is, hogy mindannyian Isten és felebarát (vagy a testvér) szeretetére szólítanak fel. Tulajdonképpen hat pontban fogalmazza meg az újszövetségi szerzők közös tanúségtételét, melyeket én most négy megállapításban vontam össze. Ennek ellenére a szerző az Újszövetség, sőt a teljes Szentírás centrumát leginkább a megigazulás páli tanában látja.

 Stuhlmacher mindenekelőtt arra törekszik teológiájában, hogy nem elhallgatva az újszövetségi szerzők közötti különbségeket, felmutassa azok közös tanúságtételét, ezzel mintegy megállapítva a kánon centrumát. Azt a központi üzenetet, melyet így vagy úgy minden újszövetségi tanú hirdet. A protestáns lóláb azért minduntalan kilóg a műből: Pál mellé oda kell tenni a többi újszövetségi szerzőt, ám elsőbbséget a Pál által hirdetett evangélium élvez.

Stuhlmacher hangsúlyozza, hogy sem az Ószövetség nem értelmezhető az Újszövetségtől függetlenül, sem az Újszövetség nem értelmezhető az Ószövetségtől elszakítva. Ezért eltávolodik attól a kortárs szemlélettől, hogy az Újszövetség háttere a hellenizmus lenne, és amellett foglal állást, hogy az Újszövetség elsődleges háttere, amely felől megérthető: az Ószövetség (a zsidóság világa). Igaz, elismeri, hogy a judaizmust erősen átitatta a hellenizmus, így az természetesen nem kerülhető meg.

 Végül Stuhlmacher erőteljesen hangsúlyozza az anamnézis (emlékezés, visszaemlékezés) szükségességét, és felhívja a figyelmet arra, hogy az anamnézis kezdetektől fogva meghatározta Izrael kollektív emlékezetét. Anamnetikusan olvasni és értelmezni az újszövetségi beszámolókat azt jelenti, hogy az olvasó bevonódik a történetbe.

 Számomra a mű egyik legmellbevágóbb mondata a 316. oldalon olvasható, ahol a szerző arról beszél, hogy az exegétákkal szemben elvárás, hogy héberül/arámiul, illetve görögül olvassák a rájuk bízott szövegeket. Vagyis egy ószövetségesnek tudni kell héberül/arámiul, egy újszövetségesnek pedig görögül. Ennyire rossz lenne a helyzet? Lehetséges volna ma már exegézist, biblia-teológiát művelni a klasszikus bibliai nyelvek ismerete nélkül? Feltehetően arról lehet szó, hogy az ember, főleg ahogy előrehalad a korban, az eggyel-kettővel előtte járók tudását csodálja, az utána jövőkét pedig lenézi, ha egyáltalán tudásnak tartja azt. Reméljük, messze nem olyan rossz a helyzet, hogy egy újszövetségessel szemben külön elvárás lehet, hogy tudjon görögül.

 Stuhlmacher műve a liberálisoknak feltehetően túlságosan konzervatív, a konzervatívoknak pedig túlságosan liberális. De éppen ez a kiegyensúlyozottsága, konszenzusra, arany középútra való törekvése teszi alkalmassá arra, hogy „leszivárogtatható” legyen a közegyházba. Vagyis arra, hogy miután megértettük, a szószékeken is megértessük. Mert Stuhlmacher teológiája végül is az egyházra néz, mely egyedül – mint mondja – „Isten igéjéből él (…), és azért van itt a földön, hogy erről az igéről (…) tanúságot tegyen.”

Ledán M. István

Elhangzott a DRHE-n, 2024. november 27-én, a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából rendezett könyvbemutatón.

Megjelent a Studia 2024/2. számában.