A szerző – amint ezt könyvének előszavában is írja – több mint húsz éves kutatói és oktatói tapasztalatára építve vállalkozott arra, hogy egy klasszikus bevezetéstani munkában összefoglalja az Ószövetség előállásával kapcsolatos konszenzusos eredményeket, a kutatás nyitott kérdéseit és azok megoldási kísérleteit.

Bár a műfaj klasszikusnak számít, hiszen a teológiai tudományművelés és a lelkészképzés folyamatosan igényli a korszerű bevezetéstanokat, többféle koncepció közül választhat az, aki ilyen művet szeretne közzétenni. A kérdé­sek talán ott kezdődnek, hogy eredeti művet kell létrehozni, vagy egy jól meg­választott külföldi szakmunka lefordítása is kielégítheti a hazai igényeket? Fontos döntés, hogy egyszerzős vagy többszerzős bevezetéstan szolgálja-e jobban az olvasóközönség igényeit, egyáltalán ki az elsőszámú célközönség? A kronológiai elv vagy valamelyik kánon sorrendje határozza-e meg a tár­gyalás módját és az anyag elrendezését? Mindeközben figyelembe kell venni a hazai könyvpiacon már fellelhető bevezetéstanokat, hogy az új vállalkozás valamilyen többlettel is tudjon szolgálni.

Az ószövetségi bevezetéstan felsőoktatásban és kutatásban is jól hasznosít­ható magyar nyelvű szakkönyveivel eddig döntően római katolikus szakembe­rek szolgáltak. Rózsa Huba többször átdolgozott, legutóbb 2016-ban kiadott munkája mennyiségében és minőségében is megfelelt a hazai igényeknek. Ebben a könyvek tárgyalásánál eleinte keveredett a héber kánon rendje és a kronológiai elv, legutóbbi kiadásában a héber kánon struktúrája dominál a könyv koncepciójában. Cziglányi Zsolt szintén 2016-os, majd 2018-ban újrakiadott munkájában alapvetően a történeti kronológia jelöli ki a tárgya­lás struktúráját. Ezek a katolikus szakkönyvek szükségszerűen tartalmazzák a deuterokanonikus iratok keletkezéstörténetét is.

Protestáns részről Alberto Soggin bevezetéstanának magyar fordítása volt használatban, de a fordítás alapjául szolgáló 1987-es mű felett már jócskán eltelt az idő. A szintén protestáns, többszerzős vállalkozásként megvalósult Bibliaismereti Kézikönyv pedig elsősorban a nem szakmai olvasóközönség igényeit tudja inkább kielégíteni, a lelkészképzés és a tudományos kutatás számára nem ad kellő tájékoztatást.

Kustár Zoltán a saját koncepcionális döntéseiről az előszóban értekezik röviden, de előzetes megfontolásait bővebben is kifejti Irodalomtörténet vagy teológia? Az ószövetségi bevezetéstan jellege és felépítésének lehetséges módjai című tanulmányában.⁽¹⁾ Koncepciója két fő pilléren nyugszik: a protestáns ká­non mint rendezőelv és a keresztyén teológia mint értelmezési keret.

A protestáns kánon szerinti struktúra nem példa nélküli a bevezetéstani szakirodalomban, de a szerzőknek csak egy kisebb tábora választja ezt az utat. A kanonikus elv szerint felépülő bevezetéstanok jellemzően a héber kánont követik, amely mellett jelentős érvek sorakoztathatóak fel, Kustár Zoltán azonban fontosnak tartotta, hogy munkája az irodalomtudományi szempon­tokon túl felvállalja azt a teológiai keretkoncepciót, amelyet a (keresztyén) szerző és a megszólított (keresztyén) olvasó is magáénak vall. Ezt bocsátja előre már a könyv alcíme is: Az Ószövetség könyveinek előállása, tanítása és keresztyén üzenete, valamint a borítón a Mózes és Illés között ránk tekintő Jézus.

Kustár Zoltán elsősorban nem irodalmárként vagy vallástörténészként, ha­nem protestáns teológusként érdeklődik az Ószövetség keletkezése iránt, és olyan olvasókat tart szem előtt, akik a keresztyén (protestáns) Biblia szink­rón olvasásán szocializálódtak, vagy keresztyén emberként ennek olvasására és használatára kötelezik el magukat. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a szerző lemondana az ószövetségi irodalom tudományos igényű, történeti és kritikai értékeléséről. Kustár Zoltán a tőle megszokott alapossággal tár­ja fel a kanonikus szöveg egyenetlenségéből adódó irodalmi problémákat, és közértehető módon ismerteti azokat az elméleteket, amelyek az ószövetségi könyvek előállásának bonyolult történetét – jelenlegi ismereteink mellett – meggyőző módon rekonstruálják. Ebben fontos szerepet kapnak különböző redakció- és kompozíciókritika elméletek, amelyek bonyolult összefüggéseit a szerző lényegre törő tömörséggel teszi jól követhetővé.

Ugyanakkor más bevezetéstanokhoz képest nagyobb teret kap a teológiai üzenet: úgy a könyv tanítása az Ószövetségen belül, mint az a keresztyén üze­net, amely a teljes keresztyén kánon összefüggésében tárul elénk. Az a záró fejezet, amely minden bibliai könyv tárgyalásánál megjelenik, és rámutat az Ószövetség és Újszövetség közötti irodalmi és teológiai kapcsolatra, nagy se­gítséget jelent annak az általános hermeneutikai bizonytalanságnak a felol­dásában, amely sokszor az Ószövetséggel szembeni távolságtartásra készteti nemcsak az érdeklődő, keresztyén bibliaolvasókat, de a gyakorló lelkészeket és vallástanárokat is. Keresztyén egyházként/emberként van-e még szüksé­günk az Ószövetségre, és ha igen, akkor hogyan olvassuk azt? Kustár Zoltán jól használható kulcsokat ad ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához, és ezzel a teológiai és hermeneutikai fókusszal jelentősen túlmutat az ószövetsé­gi bevezetéstanok átlagán. Nemcsak az egyes könyvek tárgyalásának végén, de az általános bevezetés egyes alfejezeteiben is erősen megjelenik ez a szemlélet.

A könyv összesen huszonegy fejezetre és további alfejezetekre oszlik. Az 1–4. rész a bevezetéstanok standard felosztásának megfelelően az ún. általános be­vezetést tartalmazza. A közel száz oldalt felölelő általános bevezetés az Ószö­vetség egészére tekintve tárgyalja először a bevezetéstan tudományelméleti kérdéseit, majd a kánontörténet, szövegtörténet, kortörténet és formatörténet területein igazítja el az olvasókat. 

Az általános bevezetést követi a speciális bevezetés (5–21. fejezet), ahol az egyes ószövetségi könyvek tartalmát, szerkezetét, előállását (szerzőség, kelet­kezési kor, szerkesztéstörténet), valamint az adott könyv tanítását ismerhet­jük meg. Ahogyan említettük, a speciális bevezetés a keresztyén (protestáns) kánont követi, ami nemcsak strukturális kérdés, hanem teológiai koncepciót is tükröz. A héber kánon Tóra – Próféták – Iratok elrendezése a Mózesnek adott kinyilatkoztatásnak kiemelt tekintélyt tulajdonít, ennek rendeli alá a Tórára reflektáló prófétai és egyéb iratokat. A keresztyénség később Történeti – Tanítói – Prófétai könyvekre osztja a kánonját – mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségi kánonrészt –, amely egy merőben más teológiát érvé­nyesít, Krisztus tekintélye alá rendelve minden szent iratot. Az ószövetségi kijelentéstörténet a Krisztus-esemény felé halad, az Ószövetség „segít megér­teni a Krisztus-eseményt, feltárni az Újszövetség valódi mélységét, és támo­gat bennünket azon az úton, amire bennünket az Atya Krisztusban hívott el” (19.). Az út aztán eszkatológiai értelemben nyitva marad mindaddig, míg az összes ígéret be nem teljesedik.

A Történeti könyvek tárgyalása (5–10. fejezet) az iratcsoportra vonatko­zó bevezető alfejezetekkel indul, amelyek kánontörténeti és formatörténeti kérdésekben adnak eligazítást (5.1 és 5.2.). A Mózes öt könyve először mint összefüggő irodalmi egység áll előttünk, majd az öt könyv önálló jogon is szó­hoz jut. A Pentateukhosz előállásának kutatástörténetileg igen bonyolult kér­dése még közel sem lezárt, ezért jelen szakkönyv is csak a konszenzus hiányát állapíthatja meg, de a lényegesebb állomások és a legújabb elméletek bemuta­tása alapján az olvasó képet kap a meghatározó trendekről. A deuteronomista történetírás négy könyvet hagyott hátra az Ószövetségben (Józs; Bír; Sám; Kir), ezek viszont iratcsoportként is vizsgálhatók, ahogyan ezt több elmélet­ben meg is tették. Kustár Zoltán emiatt kénytelen átmenetileg felfüggeszteni a protestáns kánon által kijelölt keretet, és Ruth könyvét csak a Józs–Kir kor­pusz bemutatása után hozza. A templomi történetírás iratai, azaz a Krónikák, Ezsdrás és Nehémiás könyvei alkotják a következő tartalmi egységet, végül Eszter könyvének bemutatása zárja a Történeti könyvek blokkját.

A Tanítói könyvek (11–14. fejezet) bemutatása is kapott egy bevezető fe­jezetet, ezt követi a Zsoltárok könyvének és a három bölcsességirodalmi mű­nek, a Példabeszédek, Jób és a Prédikátor könyveinek bevezetéstani ismer­tetése. Itt is elhagyjuk egy pillanatra a keresztyén kánont, amely egyébként Jóbbal indítja a tanítói könyveket, ennek megértéséhez azonban jobb, ha elő­ször a Példabeszédek könyve által képviselt klasszikus bölcsességteológiával találkozik az olvasó. A Tanítói könyvek végén az Énekek éneke tartalmi és formai szempontból is sajátos könyve áll.

A Prófétai könyvek tárgyalása (15–21. fejezet) a prófétaság és prófétai iroda­lom általános bemutatásával kezdődik, ezt követi a négy nagypróféta (Ézs; Jer; Ez; Dán) – a kanonikus helyén beékelődve a Jeremiás Siralmainak könyvével –, majd a tizenkét kispróféta (Hós–Mal). Ez utóbbi esetben fontos szerephez jutnak azok a redakciótörténeti és kompozíciótörténeti elméletek, amelyek a Kispróféták könyvének egységét is figyelembe veszik.

Szakirodalmi hivatkozások részben szövegközi jegyzetként szerepelnek, amelyek eltérő elképzelések esetén segítenek azonosítani a különböző irány­zatok, iskolák képviselőit. Másrészt fejezetenként találunk egy listát a fel­használt alapművekről és az adott kérdéskör további tanulmányozásához ajánlott magyar nyelvű szakmonográfiákról és szaktanulmányokról. A kö­tet végén szerepel végül az az irodalomjegyzék, amely felsorol minden fris­sebb kiadású vagy kutatástörténetileg jelentős bevezetéstant, amelyre Kustár Zoltán is támaszkodott, majd magyar nyelvű összefoglaló munkákat sorol a bevezetéstudomány, kortörténet, bibliai teológia területéről. A bibliográfiák és online adatbázisok ajánlója a további szakirodalom felkutatása felé indítja el az olvasót.

A szerző többféle olvasói igényt is igyekszik kiszolgálni, hogy az érdeklődő egyháztagoktól a hivatásukra készülő teológusokon át a szolgálatukat gyakorló szakemberekig minél többen haszonnal forgathassák ezt a művet. Ez a több­fókuszúság inkább kényszerű döntés, mintsem elvi törekvés, de ezzel együtt is célravezető. A héberül nem tudó olvasókat átírások és fordítások segítik, a teológus hallgatók a tantárgyhoz jól illeszkedő tankönyvet kapnak, a szakem­berek pedig kézikönyvként forgathatják. Mivel nem csak tankönyv, didaktikai szempontból a szerző nem tesz kísérletet paradigmaváltásra; mivel nem csak a szűkebb szakma számára íródott a könyv, a szerző nem merül el részletkér­désekben; és mivel nem csak érdeklődő bibliaolvasókat látott maga előtt a szerző, törekszik a teljesség igényére és az egyházi hasznosíthatóságra.

Nem marad más hátra, mint hogy köszönetet mondjunk a szerzőnek, hogy felvállalta ezt a hatalmas munkát, és hogy több mint két évtizedes tapaszta­latát könyvvé formálta a számunkra. Nem kérdés, hogy a teológiai szakiro­dalom és a lelkészképzés tankönyvkínálata egy lényeges művel gazdagodott, ami sokáig szolgálhatja még a haza teológiai oktatást és tudományművelést.

Németh Áron

¹ In Egeresi László Sándor–Kovács Enikő Hajnalka (szerk.): Asré háís – Tanulmányok a 70 éves Karasszon István tiszteletére. Tanulmányok a 70 éves Karasszon István tiszteletére, Budapest, KRE HTK, 2025, 315–326.

Megjelent a Collegium Doctorum. Magyar Református Teológia c. peridodika 2025/1. (21. évfolyam) számában.