Munkája elején az istendicsőítés fogalmát ekképpen rögzíti: „Isten hangjára válaszoló emberi hang, Isten orcájára tekintő emberi arc, Istenre mutató életstílus. Az a hajlandóság pedig, amit ennek érdekében megvalósít a református gyökereivel e világban felnövekvő keresztyén ember: a református spiritualitás. Odafordulás Isten felé, készség a válaszra, hitelesség az emberek előtt. Isten iránti attitűd és egyéni sajátosságok folyamatosan harmonizáló együttese, melyek emberi közösségben – szeretetkapcsolatban, családban, gyülekezetben, nemzetben, nemzetközösségekben – fejlődnek ki és értelmezhetőek.”

A szerző szerint tehát a dicsőítés megjelenési formája az engedelmes élet. A megvalósításán fáradozó, ezért önmagán dolgozó keresztyén a könyv forgatásával bizonyára nem kerülheti el, amit a szerző óhajként és bátorításként megfogalmaz a majdani olvasó irányába, azaz: „…gondoljon újra már lezártnak tekintett kérdéseket, és nézzen szembe ezúton felismert dilemmákkal”.

S ha így történik, a rendkívül gazdag, túlnyomórészt magyar és német nyelvű – különböző teológiai diszciplínákba tartozó és pszichológiai szakirodalmat (s azon túl akár esszéisztikus írásokat, szociológiai, néprajzi tanulmányokat) felvonultató munka elérte a célját: forrhat bennünk a sok új ismeret, és segíthet azt is megmutatni: hol tart református spiritualitásunk, mit miért teszünk, avagy nincsenek-e esetleg a forrásaink eldugulva.

A. Kis Béla

Talán egyedül a magyar nyelv istentisztelet szava fejezi ki leginkább azt, ami az egyház kultuszában történik: az istendicsőítést. Isten dicsőítése, mint „az Isten hangjára válaszoló emberi hang, Isten orcájára tekintő emberi arc, Istenre mutató életstílus” (11. o.) az a szent dialógus, amely mind a Szentírásnak, mind Kálvin teológiájának vezérmotívuma. Ezt a bibliai teológiai forrást mutatja be a könyv első része. Meglepő módon mégsem a kultuszi, papi hagyománnyal kezdi elemzését a Szerző, hanem a prófétasággal. Korábban − különösen a protestáns szakirodalomban − szokás volt ezt a két tisztséget egymással szembeállítani, a könyv azonban a szent hivatal és a karizma egymást kiegészítő vonását hangsúlyozza. Sokakkal együtt vallja, hogy az ének és zene olyan különös ősi nyelv, amely árulkodik egy korszak kultúrájáról, vallásáról, vagyis magáról az emberről. Kis Médea mégsem elégszik meg pusztán a jelenségek vizsgálatával, hanem ezek teológiai tartalmát és mélységét keresi. A megalapozott bibliai és rendszeres teológiai ismeret teszi a művet ízig-vérig református teológiai elemzéssé. Ez az elsődleges szempont megmutatkozik abban is, hogy bár a Szerző szakképzett pszichológus és mentálhigiénés szakember, a pszichológia mégsem játszik domináns szerepet, miközben szolid háttértudományként folyamatosan segíti a spiritualitás jobb megértését és megértetését. A két tudományterületnek ilyen harmonikus szimbiózisával ritkán találkozunk a hasonlóan kettős kötődésű szakembereknél.

Az újszövetségi istentisztelet bemutatásánál (62−87.o.) a Szerző hangsúlyozza, hogy a himnusz annak nem csupán egyik eleme volt, hanem a hitvallásnak és a tanításnak legősibb és legtisztább hordozója is. A keresztyén hitvallások (és dogmák) eredendően himnuszok voltak. Az ősegyház a dicsőítésben mondta el, amit Krisztusról és a Szentháromságról hitt és vallott. Ezzel a református énekeskönyvek mindenkori tartalmi kritériumát is meghatározta: az a jó énekeskönyv, amiből az egyház hite, hitvallása rekonstruálható, és nem az, amiben csak a gyülekezet (az ember) érzelemvilága tükröződik. Az ének ugyanis nemcsak lelkiállapotunkat fejezi ki, hanem mint az Ige visszhangja, változtatni akar minket.

Kis Médea ezzel nemcsak széleskörű tájékozottságáról, hanem bátorságáról is tanúságot tett. Abban a vitában, amely a dicsőítés műfaja körül folyik, egyértelműen a tartalom és művészi igényesség mellett foglalt állást, anélkül, hogy egyoldalúan elvetné az ifjúság új iránti fogékonyságát és a műfaji sokféleséget (225−227.o.). (Az egyházi éneket műalkotásként bemutató és értelmező fejezetek a magyar liturgikai szakirodalomból eddig hiányzó, újszerű témaként jelennek meg /179−189.o./) Külön színfoltjai a könyvnek azok az exkurzusként szereplő interjúk, amelyeket egykori mestereivel (Berkesi Sándor, Karasszon Dezső) folytatott a Szerző, de névtelen válaszolók vallomástöredékei is azt erősítették, hogy közösségi énekeink a legszemélyesebb lelkigondozás eszközeivé is válhatnak (177−179.o.).

Ez a lelkigondozói aspektus a könyv további értékét jelenti. Az istentiszteleten nemcsak Isten titka tárul fel az ember előtt, hanem az emberi lélek is megnyílik Isten előtt. A könyv második fele ezt az emberi aspektust járja körül. A pásztorálpszichológiai szempontok itt érvényesülnek leginkább, amelyből az is kitűnik, hogy az istendicsőítés nem azonos a dicsőség teológiájával (theologia gloriae), amit szembe lehetne állítani a kereszt teológiájával (theologia crucis). A mélységből kiáltó ember Isten nagy történeti tetteire emlékezve erősödik meg reménységében. Az ének és zene terápiás hatásának szakszerű leírását találjuk A gyógyító éneklés c. fejezetben (171−173.o.) , amely még egyetemesebb következtetésekig is elvezet: „a vallásgyakorlás … egyértelműen kimutatható védőfaktor” (235). Ennek a lelki immunitásnak ősi „oltó anyagait” kínálja az istentiszteleti kultusz, és segítik azok az ősi rítusok, amelyek sajnálatosan hiányoznak modern életünkből. Kis Médea könyve arról győz meg, hogy érdemes felfedezni ezt a tiszta forrást az egészségesebb lelkiség és élet érdekében.

Dr. Szűcs Ferenc (Budapest)