Kihívások és útkeresések a magyar református egyház 20. századi történetében címmel tizenkét tanulmányt tartalmazó könyvet adott ki a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) és a Kálvin Kiadó, amelynek szerkesztői Földváryné Kiss Réka történész, tanszékvezető egyetemi docens (KRE Hittudományi Kar), a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke; Lányi Gábor lelkész, dékánhelyettes, egyetemi docens (KRE HTK), valamint Bárány Zoltán lelkész, egyháztörténész, doktoranduszhallgató (KRE HTK) voltak. A Reformáció Öröksége sorozat 11. részeként megjelenő kötet az egyetemi karok közötti tudományos párbeszéd és együttműködés élénkítését támogató pályázat keretében jelenhetett meg, szerzői négy karról (HTK, ÁJK, BTK, PK) kerültek ki.

Generációk szabad eszmecseréje
„Ezek a tanulmányok nem végleg lezárt kutatások; a forrásfeltárások különböző fázisainál tartanak, ezért inkább kérdéseket és dilemmákat fogalmaztunk meg bennük. Ehhez bátorságra volt szükség a szerzők részéről” – fogalmazott a 2025. június 3-án, a budapesti Bibliamúzeumban tartott könyvbemutatón Földváryné Kiss Réka. Hozzátette: ezt a könyvet reményeik szerint további beszélgetések és még kiérleltebb gondolatok követik. Köszönetet mondott Trócsányi László rektornak, amiért ezt a kezdeményezést lehetővé tette. A kutatási folyamatnak része volt a közös műhelymunka és egy ahhoz kapcsolódó tudományos konferencia is. A kötetről elmondta: a tanulmányok fele a Trianon utáni újragondolásokkal foglalkozik, a másik fele pedig az 1945 utáni újragondolásokkal.

Ez a közös munka nem volt előzmény nélküli. Egy szélesebb református értelmiségi szakmai kör már elkezdte feszegetni ezeket a kérdéseket korábban, például a Hagyomány, Identitás, Történelem (HIT) konferenciákon, ezért a szerzők közül többekkel dolgoztak már együtt. Ezúttal arról gondolkodtak közösen, hogy a sokféle kérdéssel szembesülő református egyházunkat milyen útkeresések határozták meg a 20. században. Ebben a közös gondolkodásban a kutatók legalább három generációja találkozott össze. „Számomra a közös munka legemlékezetesebb pillanata az első megbeszélésünk volt, ahol a fiatal kutatók mertek vitába szállni az idősebbekkel, mertek szabadon eszmét cserélni” – fogalmazott a szakember, aki szerint ennek köszönhető a megközelítések sokrétűsége.

Nekilendülések és megtorpanások váltakozása
Nem könnyű egzaktan meghúzni a 20. századi magyar történelmen belül a pontos egyháztörténeti korszakhatárokat – hangzott el a könyvbemutató kerekasztal-beszélgetésén, ahol Lányi Gábor beszélgetőtársai Földváryné Kiss Réka mellett szerzőtársaik, Köbel Szilvia jogász, intézetvezető egyetemi docens (KRE ÁJK) és Bogárdi Szabó István korábbi dunamelléki püspök, teológus-lelkipásztor, hitéleti rektorhelyettes, tanszékvezető egyetemi tanár (KRE HTK) voltak. Az első kérdés éppen ezért arra irányult, hogy melyek voltak az érdemi fordulópontok egyházuk életében, amelyek útkeresésekhez vezettek.

Bogárdi Szabó István szerint az első érdekes fordulópont a millennium idején lehetett, amikor a nagy kérdés a szekularizációs törvények hatása, az állam és az egyház szétválasztása volt. Ez bizonyos fokig máig feldolgozatlan kutatási terület. A két világháború közötti korszak meglátása szerint az egész nyugati keresztyénségben ellentmondásos volt, ennek nálunk is nagy lenyomata volt a teológiai gondolkodásban. A következő fordulópontnak a II. Világháború elvesztését tartja, majd 1956-ot és a rendszerváltoztatás idejét. „Nagy nekilendülések, megtorpanások és újbóli nekilendülések jellemzik a 20. századi egyháztörténetünket” – fogalmazott a korábbi püspök.


Földváryné Kiss Réka szerint azért is nehéz a csomópontokat megfogni, mert az egyházra egyszerre hatottak a nagy politikatörténeti krízisek, a radikális társadalmi változások és az elitváltások miatti újrakezdések. Ez végigkövethető állam és egyház, egyház és társadalom, de egyház és szekularizáció viszonyában is. Bármelyik csomópontot emeljük ki, azt mondhatjuk, hogy egy másik csomópont viszont más téren hozott törést. Hozzátette: nemrég egy konferencián az hangzott el, hogy 1944 és 1963 között a társadalom alapvető reakciója a túlélés volt, és meglátása szerint a diktatúrák idején ezt tükrözik az útkeresések is.

Köbel Szilvia az interdiszciplináris megközelítés fontosságát emelte ki, amely megvédheti a kutatásokat az egyoldalúságtól. Az egyháztörténet mögé nézve például a jogi kereteket is figyelembe kell vennünk, hiszen az állam és az egyházak kapcsolata, a vallásszabadság története nem csak teológiai és történészi reflexiókkal kapcsolódik össze. „Amikor az állami környezet vagy a törvények változnak, az óhatatlanul kihat az egyházak szerepére” – hívta fel a figyelmet a jogász, aki szerint a protestantizmuson belüli töréspontokat nemzetközi viszonylatban is érdemes áttekinteni. Szerinte a korszakolás problematikájában ugyanúgy ott van az útkeresés, mint magában a vizsgált időszakban.

A döntések végső soron mindig egyéniek

„Ki az, aki keresi az utat, amikor útkeresésről beszélünk? A lelkészek? A gyülekezetek? Az egyházvezetés? Kinek a felelőssége az útkeresés?” – kérdezte a beszélgetés résztvevőit Lányi Gábor, azt is felvetve, hogy mi döntheti el egy-egy útkeresés helyességét.

Az útkeresés metaforája az Ószövetségből ered: a megtérés ószövetségi kifejezése azt jelenti, hogy valaki letért az útról és vissza kell rá térnie – magyarázta Bogárdi Szabó István. Az útkeresés a reformáció óta meghatározza a nyugati keresztyénséget, és szerinte most már a keleti kereszténységet is egyre inkább jellemzi. „A 20. századra nagyon szerteágazóvá vált a dogmatika, eleve a szót értés nagy krízisnek bizonyult, ezért magától értetődővé vált az útkeresés” – tette hozzá. Egyházunkban a nagy fordulópontok mindig belső mozgásokat váltottak ki, amelyek az egyházszervezet minden szintjén jelentkeztek.

Kiss Réka szerint az útkeresés nálunk mindig krízis által kiváltott jelenség volt. Ezeknek az egyik nagy csomagja a Trianon utáni építkezés időszakához köthető, a másik pedig a túléléshez a diktatúrák idején. „A döntések végső soron mindig egyéniek, de ezek a történetek mindig azt mutatják meg, hogy a kapcsolatok atomizálódása közben is fennmaradnak túlélő közösségek, és ezeken belül vannak közös mintázatok” – mutatott rá a történész. Ezek mellett olykor a hivatalos egyházvezetés is válaszadásra kényszerül.

Köbel Szilvia úgy látja, hogy mindenki kereste az utat ezekben a krízishelyzetekben. A pártállamnak ugyanakkor nagyon ellenszenves volt a gyülekezeti autonómia gondolata, ezért mindent megtett azért, hogy csak az egyházvezetésen keresztül érvényesülhessen bármilyen döntés. Mindez teljes mértékben lekövethető a pártállami iratanyagban is.


Egzisztenciális dilemmák
A sokféle próbatétel közül mi lehetett egyházunk számára a legnagyobb próbatétel a 20. századi krízisek során? – hangzott a következő kérdés, amelyre többféle válasz született, ezzel is rámutatva arra, hogy nem mindegy, milyen szempontokat veszünk figyelembe.

Kiss Réka szerint bár nagy próbatétel volt a Trianon utáni többszörös összeomlás is, de egyéni életutak szempontjából mégiscsak a két totális diktatúra volt a legnagyobb próbatétel. Akkor ugyanis nemcsak a szellemi és lelki szabadság volt a tét, de a fizikai is. „Az ezekben az időkben hozott döntések nem magától értetődőek, ezért izgalmas, hogy az egyéni életutak hogyan jutnak el odáig, hogy az ellenállást választják, a maguk és szeretteik életét is kockáztatva. Ezek olyan súlyos egzisztenciális dilemmák, amelynél nagyobb próbatételek nem voltak a 20. században.”


Bogárdi Szabó István arra hívta fel a figyelmet, hogy összképileg sokkal csendesebb, de szerinte jóval megrendítőbb idők voltak a hatvanas évek, amikor megtört az egyházvezetés gerince. „Rengeteg elszivárgás, önfeladás, behódolás vagy rálegyintés történt akkoriban. Két évtizedünk ebben a teljes kiszolgáltatottságban folyt. Az volt a kérdés, hogy keresünk-e egyáltalán utat” – fejtette ki.

Köbel Szilvia a kérdést abból a szempontból közelítette meg, hogy kinek mekkora döntési szabadsága volt a próbatételek idején. „A hatalom elvárásokat fogalmazott meg az egyházakkal szemben, ez nemcsak a mi egyházunk esetén volt így, hanem megfigyelhető az evangélikusoknál és a római katolikusoknál is. Tény, hogy ennek a lenyomata ott van az 1967-es egyházi törvényeinkben is. Ne gondoljuk azt, hogy ez szabad egyházi törvényhozás volt! Bár ekkoriban már megkezdődött a kifele menetelés ebből a rendszerből, de ezt csak mi látjuk utólag, a történelmi perspektívából. Ott és akkor más szempontok alapján hoztak egyéni döntéseket.”



Alulról építkezés a kiszolgáltatottsággal szemben
Mindezek ellenére mégis voltak, akik kitartottak a krisztusi út mellett, az ő példájukból erőt meríthetünk saját útkeresésünkhöz. Köbel Szilvia Szabó Dezső holland kapcsolatai kapcsán azt emelte ki, hogy bár az enyhülés idején az egyház hivatalosan is felvette a kapcsolatot a hollandokkal, Szabó Dezső kifejezetten a szigorúan konzervatív holland reformátusokkal kereste a kapcsolatot. A hollandok máig megemlékeznek a hozzájuk érkező magyar református lelkészekről – akiket egyébként a hazai állambiztonság megfigyelt.

Bogárdi Szabó István Török István példáját emelte ki, akit letiltottak a katedráról, mégis talált magának utat a hallgatósághoz. Diákjainak „fekete szemináriumokat” tartott mindenhol, ahová csak hívták, de az ott elhangzottakat előre elküldte a püspöki hivatalba, hogy azokat ne a besúgók jelentéseiből ismerjék meg. „Voltak ilyen emberek, akik belső késztetésből átsugározták szellemi kincseiket másokra. Miközben a felszín az elveszés kérdését sugallta, ők a felszín alatt táplálták a reményt, mint Illést a holló” – fogalmazott a volt püspök.


Amikor lejárt a kikényszerített állam-egyház megállapodás húszéves moratóriuma, amely az egyházak finanszírozását szabályozta, a pártállami vezetés arra jutott, hogy nem szüntetik meg az állami támogatást, nehogy önfenntartóvá váljon az egyház. „Pártállami dokumentum tanúsítja, hogy az anyagi kiszolgáltatottság fenntartása volt az állam érdeke” – fejtette ki Kiss Réka. Mindezek miatt Joó Sándor és Gyökössy Endre arra jutott, hogy vissza kell vinni a hangsúlyt az alulról építkezésre és a gyülekezetekből kell kiindulni. „Nagyon sok olyan életút is akad, amelyet nem lehet egyértelműen besorolni sem a kollaboráns, sem az ellenálló kategóriájába. A legtöbben e két véglet közé estek egy széles skálán, de ettől válik izgalmassá a kérdés, hogy mi hajtja az embert az egyik vagy a másik irányba.”



Barna Bálint cikke a Parokia.hu portálon jelent meg 2025. június 05-én