A Menekülők című dráma „kritikus szeretettel” szól Debrecenről és Kollégiumáról. Arany Lajos írása a reformatus.hu-n jelent meg 2021. decemberében.

Az 1660-as török hadjáratban elesik Várad, az onnan professzorukkal együtt menekülő száz diák Debrecentől, a város református kollégiumától remél, vár menedéket. E kérés a súlyos anyagi gondok és helyhiány miatt heves vitákat, konfliktusokat szül. A város végül nagy áldozatok árán vállalja a menekülők befogadását.

Ez a tettsora tömören a Menekülők című történelmi drámának, Győri L. János irodalomtörténész, tanár, a Tiszántúli Református Egyházkerület Közgyűjteményeinek igazgatója és unokahúga, Győri Katalin író, tanár közös művének. Az idén könyv formájában is megjelent darab 2017-ben megnyerte a reformáció 500. évfordulójára kiírt – „Akikre nem volt méltó e világ” című – pályázatot. Az alkotást abban az évben be is mutatták, s egész évadon át sikeresen szerepelt a Csokonai Nemzeti Színház műsorán.

Ahogyan a könyv bemutatóján – november 17-én a Debreceni Református Kollégium dísztermében – Fekete Károly tiszántúli püspök fogalmazott, a darab lényegét ragadva meg: áldozathozatal nélkül sem egyéni, sem közösségi tekintetben nincs áldás; keresztényekként Isten értünk hozott áldozatából élünk, s ennek felismerése táplálja hitünket. Többek között erről: a város és „az ország iskolája”, a Kollégium hajdani áldozatvállalásáról, ennek összetett kérdéséről beszélgettünk a szerzőpárossal.


AKIK AZ ORSZÁG ISKOLÁJÁVÁ TETTÉK

A Menekülők olyan drámaírói pályázatra készült, amely a hit megtartó erejét példázó, debreceni vonatkozású történet megírását irányozta elő. Hogyan talált rá a szerzőpáros históriánk e lényeges, de a közösségi emlékezetben kevéssé élő eseménysorára, az 1660-as török hadjáratnak és Várad elestének történetére: ennek előzményeire és debreceni vonatkozású következményeire?

Gy. J.: Mint a Debreceni Református Kollégium történetének kutatóját, régóta foglalkoztatott a váradi diákok 1660-as Debrecenbe menekülése. A csaknem száz felnőtt korú diák és kiváló professzoruk, Martonfalvi György megjelenése tette Debrecent az ország iskolájává. Máig sem értem, hogyan homályosodhatott el ez az esemény mind a debreceniek, mind a váradiak emlékezetében.

Mint János korábban értékelte, Nagyvárad elfoglalása az egész magyar történelemnek is fordulópontja: az Erdélyi Fejedelemség bukásának, sőt a török meggyengülésének, majd kiűzésének kezdete is. Irodalmunk ezt a történelmi eseményt még nem dolgozta fel. Nem kis munka lehetett tehát már az anyaggyűjtés sem.

Gy. J.: A korszak művelődéstörténetével korábban behatóan foglalkoztam, így a témát ismertem. A két helyszín, Várad és Debrecen miliőjének felidézése nem okozott gondot. Inkább a drámában megjelenő történelmi személyiségek, Komáromi Csipkés György prédikátor, Lippai Sámuel és Martonfalvi György professzor, Szilágyi Tönkő Márton szénior (későbbi professzor, majd püspök) életrajzi adatait kellett tisztáznom. Ehhez saját könyvtáramban kiváló források álltak rendelkezésemre. A leghitelesebb korabeli forrást, Bartha Boldizsár debreceni főbíró Krónikájának modern kiadását akkor éppen nem találtam, s azt így közvetlenül nem is használtam föl. Végül azzal vigasztaltam magam: így legalább nem válik könyvízűvé a korhangulat megteremtése, s nem bántam meg, hogy e kiadványnak nem mentem utána a könyvtárban. A történelmi drámákat ugyanis gyakran fenyegeti az a veszély, hogy a történelemkönyv lapjait mondják vissza.
menekülők -ttre-3.jpg


TÖRTÉNELMI HŰSÉG ÉS DRAMATURGIAI ÉRZÉK

„Négykezes” drámát ritkán olvashatunk… Hogyan zajlott az együttműködés a többkönyves irodalom- és művelődéstörténész meg a szépíró között, avagy két magyartanár miképp dolgozott közösen e munka folyamán? Avassuk be az olvasót az együttes drámaírás rejtelmeibe!

Gy. J.: Egymástól függetlenül kezdtünk el foglalkozni a pályázattal. A kiírás 2016. október végén jelent meg, a bemutató előtt egy évvel, s én a téli iskolai szünetben döntöttem el, hogy próbálkozom. Katalin január végén jelentkezett, s tanácsot kért a saját témáját illetően. Akkor még a nyomdász Huszár Gál történetére gondolt. Én közben elkészültem a néhány oldalas prózai bevezetéssel, amely a történelmi körülményeket ismerteti, pár jelenetet is megírtam nyersen; az 1. felvonás nyitánya és a dráma zárójelenete már megvolt, azaz tudtam, honnan hová akarok eljutni. Prózai formában a cselekmény egészére nézve is voltak már vázlataim. Néhány további jelenetet is megírtam. Az anyaggyűjtés fázisán túljutottam tehát, de bizonytalan voltam a dráma magánéleti cselekményszálát illetően. A mű középpontjában álló Lippai házaspár magánéletéről ugyanis csak annyit tudtam, hogy külön éltek, s hogy 1660-ban, tehát Várad ostroma körül Lippai professzor egyszerűen eltűnt. A hiányzó életrajzi elemeket tehát az írói fantáziának kellett kitöltenie, s a jól ismert történelmi háttér ismeretében a szabadságnak ez a foka engem kissé megzavart.

Gy.K.: Igen, én eredetileg Huszár Gál életéről szerettem volna drámát írni a pályázatra. Tudtam, hogy János, a nagybátyám e korszak debreceni vonatkozásait igazán mélyen ismeri. Így kerestem fel őt, segítsen anyagot találni. Volt egy izgalmas, lélektanilag jól feldolgozható, szinte alig ismert kollégiumtörténeti drámaötlete. Ekkor osztotta meg velem azt az elfeledett történetet, melyre a kollégiumtörténet tanulmányozása közben bukkant rá, s aztán közös drámánk alapjává vált.

Hogyan történt a tényleges közös drámaírás?

Gy. J.: Az idő szorított: április vége volt a beadási határidő. Mivel a Huszár Gál-témában mint drámában nem láttam fantáziát, javasoltam, írjuk tovább együtt az én témámat. Erre Katalin gondolkodás nélkül rábólintott.

Gy.K.: Az önfeláldozó professzor, Lippai Sámuel alakja rögtön megragadta a fantáziámat. Ennek a vázlatait és a teljes kortörténeti körképet küldte át nekem János. Így kezdődött a közös munka. Amikor készen lett egy jelenet, átküldtem neki véleményezésre, javításra. Mivel engem sokkal inkább a lélektan, a dialógusok természetessége, a szereplők személyiségfejlődése, a fanyar humor, valamint az érzelmek hiteles ábrázolásának megteremtése motivál, mint a korhűség vagy a történelmi pontosság, jó volt úgy dolgozni, hogy ezekre nem nekem kellett figyelnem. Erős vázat kellett megtölteni valódi tartalommal.

Gy.J.: Igen, a február közepe táján kezdődött közös munkától kezdve az írás nagyobbrészt Katalin kezébe került. Két-három naponta küldött egy-egy pár oldalas részletet, s azt én tartalmilag és nyelvileg is korrigáltam. Utóbbira azért volt szükség, mert én archaikusabb stílusban írtam meg az első részleteket, mint ahogy ő fogalmazott, s a kettőt összhangba kellett hozni. Gyakran telefonon is beszéltünk, főleg, ha valamelyikünk elakadt.

Akadtak-e viták az együttes munka közben?

Gy. J.: Ismertük egymás gondolkodásmódját, nemcsak a rokonsági kapcsolat révén, hanem onnan is, hogy bő évtizeddel korábban négy éven át gimnáziumi magyartanára voltam. Éles vitáink nem voltak, ő teljes egészében megbízott bennem a történelmi hűség kérdésében, én pedig ráhagyatkoztam az ő dramaturgiai érzékére. Emlékeim szerint két ponton támadtak nézeteltéréseink. Egyrészt Lippai professzor feleségének a második felvonásban feltáruló életútját én eredetileg másként képzeltem, mint ő, végül engedtem ebben a kérdésben, s ma is úgy érzem, neki volt igaza. Másrészt a beadás előtti napokban ő még fölvetette, kerüljön a cselekménybe néhány olyan epizód, amely a korabeli diákélet hangulatát ragadja meg, amiben viszont én veszélyt láttam, mivel fellazíthatta volna a szöveg feszességét. Ebben meg végül ő engedett.

Gy. K.: Igazi írói jutalomjátéknak tűnt az egész, talán ezért is tudtuk időre befejezni.

Gy. J.: A kéziratot egyébként az utolsó pillanatban zártuk le, annyira, hogy megegyezésünk szerint az elektronikus változatot utolsó este ő küldte el, a kinyomtatott s jeligével ellátott példányokat pedig magam vitte be a hivatali idő lejárta előtt pár perccel a Csokonai Színházba…


UNIVERZÁLIS CÍM

Minden irodalmi művet befolyásol létrejöttének kora. Ám a jó irodalom sosem aktuálpolitikai szándékkal készül, s üzenetei messze túllépnek születésük idejének napi érdekű politikai kérdésein. Jól gondolja, aki azt vallja, hogy a Menekülők is a minden korban szükséges egyéni és közösségi áldozathozatal és a sziklaszilárd, megtartó hit darabja?

Gy. K.: Igen, mindenképpen. A címadással sokat bajlódtunk. Eredetileg „Menekültek” lett volna a cím, de túl erős volt az aktuálpolitikai áthallás, ezért változtattuk meg. A „Menekülők” univerzális cím. Hiszen nemcsak Lippai professzor menekül a múltja és a lelkiismerete, Lippainé a gyász feldolgozhatatlansága, vagy például Komáromi prédikátor uram a felelősség elől, de talán mindannyiunk életében sokszor jelen van ez a motívum.

Gy. J.: Számomra kezdettől fogva világos volt, hogy a megjelenítendő történetnek egyetemes üzenete van, aktuálpolitikai áthallások nem foglalkoztattak. Amikor viszont befejeztük a drámát, s címet kellett adnunk a szövegnek – mert addig csak egy hosszadalmas, a korhangulatot idéző barokkos munkacímmel dolgoztunk –, akkor szembesültünk azzal, hogy a török megszállás elől menekülő váradi diákok sorsa és – a drámaírással egy időben tetőző – európai migrációs válság között áthallás lehet. Ez arra intett bennünket, hogy elővigyázatosak legyünk a címet illetően. Abban egyetértettünk, hogy rövid, lehetőleg egyszavas címet keresünk, így szóba jött a „Menekültek” is. Ez azonban ekkor már politikailag terhelt fogalomnak számított, így kötöttünk ki végül a Menekülőknél. Ez telitalálatnak bizonyult, hiszen a „Menekültek” címmel szemben nemcsak a végeredményre, hanem az okokra is rákérdez. Így utal a fizikai, török előli menekülés mellett a fogalom bonyolultabb magánéleti, lelki összetevőire is. A színházi bemutatón aztán már nem is gondolt senki a menekültválságra, ha csak áttételesen nem, nevezetesen a dráma azon tanulsága kapcsán, hogy még a sajátjaink befogadása sem olyan egyszerű, mint ahogy azt gondolnánk.


A PROTESTÁNS MUNKA- ÉS HIVATÁSETIKA DILEMMÁJA

A befogadás őshelyzete és gyönyörű, evangéliumi tette kulcsmotívuma és megoldása is a Menekülők drámájának. Összefüggésben a krisztusi szeretettel. A szerzőpáros megítélése szerint napjainkban mennyire van jelen a darabban megírt nagy fokú személyes, illetve kollektív áldozatvállalás? – E dráma műfajából eredően is felvet s elemez konfliktusokat: az egyéni és közösségi érdek összeütközését, a „szív sóvárgásának” és a „józan ész keménységének” örök aktualitású csatáját. Mélyen vizsgálja a magánélet és a hivatás drámáját, kollízióját, lényegében az egész 2. felvonást áthatja ez a súlyos, korunkban különösen aktuális kérdés. S utal pl. arra: a lélek táplálékán kívül a test kenyere is nélkülözhetetlen – a mindenkori konszenzustalálás égető igényét is hangsúlyozza. A ma számára milyen fő szerzői „üzenetet” hordoz ez a mű?

Gy. K.: A túlzásba vitt felelősségtudat ma is tragédiákhoz vezethet, az egyház életében éppúgy, mint bárhol máshol, hogyha ez a felelősségtudat nem az embertársi szeretetről, a valódi értelemben vett krisztusi lelkületről szól, hanem elvekről, eszmékről, politikai irányzatokról. Azt gondolom, a valódi áldozatra kész emberek, közösségek minden társadalomban jelen vannak: nálunk és napjainkban is. Az áldozatvállalás viszont – mint gesztus – csakis szorult helyzetekben tud megmutatkozni: jól példázza ezt az orvos társadalom pandémia alatti önfeláldozó munkája.

Gy. J.: Az áldozatvállalás kérdése két vonatkozásban is tanulságos és aktuális. A főhős, Lippai Sámuel, miután a város és a Kollégium illetékesei – őt magát is beleértve – késlekedtek a befogadás kérdésében, s ezzel elmulasztották a töröknek a menekülők védelmében tett nagylelkű ajánlatát, az első felvonás végén végül vállalja a közösség nevében az áldozatot, hogy a két város között veszteglő menekülő diákokat maga vezényelje Debrecenbe. Ez a vállalás ma is példaértékű, s nehéz helyzetekben követhető és követendő. Egy korábbi vállalására azonban majd csak ezt követően, távollétében, a második felvonás elején derül fény, a közben váratlanul Debrecenbe érkező feleség elbeszélése nyomán. Ebből kiderül, hogy az asszony azért hagyta el a férfit, mert a lelkészi szolgálat ürügyén elhanyagolta családját, aminek közös gyermekük áldozatává is vált. Az áldozathozatalnak ez a – nem feltétlenül indokolt – módja, amire egyházi életünkben ma is van nem egy szomorú példa, már komoly dilemmákat vet föl. Az elmúlt száz esztendőben a szociológiai kutatások által is elemzett szigorú protestáns munka- és hivatásetika nagy dilemmája ez, ami központi eleme a dráma cselekménye magánéleti szálának is. Magam is jól ismerem azt a kérdést, hiszen sokgyermekes lelkészcsaládban nőttem föl, s írótársamat is hasonló gyermekkori miliő vette körül. A 2017-es debreceni színházi előadás dramaturgja, Visky András és a rendezője, Visky Andrej ugyancsak otthonról ismerték ezt a problémát, s ezeknek a tapasztalatoknak az összeadódása is hozzájárulhatott az előadás sikeréhez.

Gy. K.: Ami a konfliktusokat illeti: annak bemutatása volt a cél, hogy az élet (beleértve a kőkemény alapokon nyugvó keresztyén életet is) nem fekete-fehér. Mindig voltak/vannak egyéni/közösségi döntések, melyeknek következményei aztán tragédiákhoz és egyben feloldozásokhoz is vezethetnek. A hit nem abban rejlik, hogy minden csapást némán elfogadok az Úristentől, hanem hogy szenvedéseimet, értetlenkedéseimet és esetleges lázadásaimat is a vele lévő személyes kapcsolat keretein belül élem meg. Erre próbál rámutatni a darabban a Lippainé és Komárominé közötti feszültség lassú felengedése, valamint a Lippai házaspár kapcsolatának összetettsége.

A magánélet és a hivatás konfliktusa klasszikus tragédia-alapanyag, s mélyen gyökerezik a világirodalom Hamletjeiben vagy éppen a magyar irodalom Bánk bánjaiban. Fájó, mert sokszor feloldhatatlan, áldozatot követel: éppen így lesz a dráma drámai.


ÉLETTÉR ÉS KULTÚRTÖRTÉNETI JELLEGZETESSÉG

Árnyalt, több szólamból alkotott képet kap itt az olvasó Debrecenről, amelyet e darab sugallata szerint is végeredményben az áldozatvállalással erősödött sziklaszilárd hitének ereje és az isteni kegyelem őrzött meg máig? S az ország iskolájáról, a Debreceni Református Kollégiumról? A szerzők megítélése szerint milyen kép marad meg vagy erősödik az ősi városról a mai olvasóban? Ez a kép vajon egybeesik-e a szerzői szándékkal?

Gy. K.: Aki debreceni, nagyon is jól tudja, milyen a „cívis életérzés”, a „kemény nyakú kálvinista” lét. Ez ma is éppen olyan erősen él a debreceni polgárokban, mint hajdan. Valami makacs élni és boldogulni akarás van benne, meg egy jó adag önfejűség és kitartás. De mindez számunkra szerethető módon, hiszen a hagyományokat, a hitet is ez a makacsság őrizte idáig. Nagyon remélem, reméljük, ez a szerethetőség az olvasó számára is áthatja a dráma sorait. Hiszen igazán csak annak van joga kritikát megfogalmazni egy közösségről, városról, akinek gyökerei egészen odakötik. János és én is ilyen kritikus szeretettel szóltunk a darabban a városunkról és főleg a Kollégiumról, aminek mindketten diákjai voltunk, ő pedig máig tanára is.

Gy. J.: Debrecent nagyon szeretem, mint valóságos életteret és mint kultúrtörténeti jellegzetességet is. Ennek a városnak a sorsa ismételten modellezhetővé teszi a magyar élet vissza-visszatérő dilemmáit: hogyan lehet megmaradni fizikai értelemben vett falak nélkül; mikor van szükség értelmes áldozatvállalásra és mikor a bezárkózásra; melyek az iskolai autonómia egészséges határai stb. Talán e kérdések árnyalásához valamit sikerül hozzátennie a Menekülőknek is.


VANNAK MA IS, AKIK ÉRTIK AZ ÁRNYALT HUMORT

A dráma szövegen kívüli és belüli tragédiát is hordoz (Lippai kisfiának és a professzornak a halála). A 17. századi nyelvet értően és napjaink számára is érthetően evokáló, a kollégiumi szókészletből is merítő veretes szöveget szókimondó népi szellemesség (főleg Terka szólamában) is színezi. S a mába átszóló intellektuális humor fűszerezi (gondoljunk pl. a hölgyek Kollégiumba való belépésének korabeli felfogására, szabályozására, nem is beszélve oktatói szerepük „lehetőségéről”…). Márai Sándor már az ’50-es évekbeli naplóiban panaszkodott: az emberek érzéketlenek az irónia, a magasrendű humor iránt. A darab fogékony közönsége jóvoltából nem ezt lehetett tapasztalni, de ma gyakran hallani ilyesmit, számos mai fiatalra, köztük diákra is vonatkozóan. A darab írói hogyan látják: mennyire értik ma az emberek, köztük a diákok a mély humort, fogják az iróniát?

Gy. K.: Az irónia megértéséhez, „kihallásához” valóban értő fül és megfelelő érzelmi intelligencia kell. Pályakezdő tanárként egy évig tanítottam egy amerikai általános iskolában, ahová nagyon nehéz családi háttérből érkező gyerekek jártak. Rettenetesen nehéz volt megszoknom, hogy ezek a gyerekek egyáltalán nem értették az iróniát és a szarkazmust, a szavak konkrét jelentésén túl számukra nem hordoztak egyéb jelentést. Ez egyben kicsit szomorú és ijesztő élmény is volt. Ma is diákokkal dolgozom, és az a tapasztalatom, hogy szerencsére nagyon is értik és szeretik a kicsit árnyaltabb humort. Azt gondolom, annak, aki ma kézbe vesz egy történelmi drámát, van annyi intelligenciája, hogy élvezni és érteni fogja azt a fajta kifinomult humort, amivel a Menekülőkben találkozik.

Mivel egy történelmi dráma önmagában is „nagy falat” egy könnyedebb műfajokhoz szokott közönség számára, fontosnak találtuk a tragédia valamilyen szintű oldását is az itt-ott belecsempészett humorral. Ezzel talán a történelmi kor, a szereplők személyisége is kicsit közelebb léphet az olvasóhoz/nézőhöz.

Gy. J.: Egyre kevésbé értik és fogják, de sem tanárként, sem íróként nem adhatjuk fel azon törekvésünket, hogy a nyelvnek, a magyar nyelvnek ezeket az egészségesen archaikus, a szemérmesség határát még nem sértően humoros vagy ironikus elemeit életben tartsuk. A nyelv veretességéhez inkább én ragaszkodtam, hiszen kutatásaim során második anyanyelvemmé vált a 17. század magyar egyházi nyelvezete, az utóbbiak terén inkább Katalin jeleskedett. A négy kéz így egészítette ki egymást. Történelmi drámát írni 21. századi közönségnek majdnem lebírhatatlan próbatétel, a mi négy kezünk és két agyunk, férfi és női mivoltunk egymást segítették ebben a szellemi küzdelemben. Egyedül talán egyikünknek sem sikerült volna!

Az érzékeny olvasó megrázó, katartikus élményt él át a dráma végén. S ez tovább táplálja azt a tudatát, érzését, hogy az emberi példák, példaképek műve is a Menekülők. Utaljunk itt csak a központi szereplőre, Lippai Sámuelre. Reméljük, a ma diákjai között is vannak, akiknek ilyen emberek a példaképeik. Rejtélyes életét, személyét szobormozdítóan, plasztikusan rajzolja meg a darab. Megtudhatunk valamit e portré készítésének műhelytitkairól?

Gy. J.: Lippai alakjának csak a vázát szolgáltatta a hézagosan feltárt életrajz: Nagy tehetségű prédikátorként indult Sárospatakon, de Lorántffy Zsuzsanna támogatása ellenére az úrvacsora részletkérdéseiről folyatott vitában saját lelkésztársai kezdték ki; később Szatmáron a jezsuitákkal vitázott, s a hagyomány szerint ellenfele a küzdelemben valóságosan ott hagyta a fogát. Közben elvált feleségétől, de ennek részleteit nem ismerjük. Több éves zavargás után rövid debreceni működése alatt sikerült konszolidálnia Debrecenben a kollégiumi diákok belső életét. S végül éppen abban a pillanatban tűnik el a szemünk elől, amikor professzorságban utóda, Martonfalvi György a Váradról menekülő diákok élén a városba érkezik. Izgalmas és hálás feladat volt az életrajzban mutatkozó hiátusokat úgy tölteni ki az írói fantázia segítségével, hogy a történelmi miliő ne sérüljön.

„A Kollégium ékessége nem a falakban van, hanem a deákjaiban” – hangzik el a drámában. Mennyire tartjátok igaznak ezt a szép vallomásos mondatot a mára vetítve? S hogyan fogadta mai iskolátok, diákjaitok tábora a darabot?

Gy. J.: Az idézett mondat minden korra, mára is érvényes. Nekem Debrecenben annak idején sok diákom látta a színházi előadást, talán százan, kétszázan is, aztán beszélgettem is velük róla. Kérdéseik alapján úgy tűnt, a lényegét megértették, bár nem elsősorban a tizenéves korosztályhoz szól a darab. Tanári működésem egyik kedves emléke marad, amikor a következő évben a kortárs irodalom tárgykörben egyik diákom, aki azóta magyar szakra került, a Menekülőkből felelt. Érdekes, hogy az érettségi elnök nem érzékelte a helyzet rendkívüli, már-már pikáns voltát, arról kollégáim utólag világosították föl, miután én már elhagytam a termet…

 

Arany Lajos cikke a reformatus.hu-n jelent meg 2021. december 30.
Fotó: Szirák Sára