A Lélek kiáradása ahhoz hasonlítható, mint amikor kinyitják az ajtókat és az ablakokat egy olyan helyen, ahol sokáig nem volt szellőztetve. Gondolatok pünkösd ünnepére.

Mostanában talán sokan olyanok is megtanulták értékelni a szellőztetés, a séta, a kirándulás, a friss levegő áldásának létszükségét, akik egyébként talán azelőtt kevésbé tartották fontosnak. Isten Lelkéhez sokféle kép társul a Bibliában (pl. galamb, tűz), de az egyik legalapvetőbb és legfontosabb ezek közül a szél, a légmozgás képe. A pünkösd ünnepe, a Lélek kiáradása ahhoz hasonlítható, mint amikor kinyitják az ajtókat és az ablakokat egy olyan helyen, ahol sokáig nem volt szellőztetve.

„Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek” (ApCsel 2,1–2).

Bármennyire kellemetlen tud néha lenni a huzat, de amikor beárad a friss levegő, és végre újra fel tudunk lélegezni, szabadon, az semmihez sem hasonlítható megújulást, megelevenedést, felszabadulást, megerősítést jelent. Isten Lelke is így áradt ki egykor, és árad ma is azokra, akik így várják, így hívják, így fogadják Krisztus evangéliumát, így olvassák és hallgatják az igét, így hívják segítségül a Nevet, így élik meg a szentek közösségét, és így indulnak küldetésre az Ő nevében.

Mert sajnos lehet másként is. Magunk is bezárkózhatunk magunkba. Félelemből vagy lustaságból, igénytelenségből vagy kilátástalanságból, mert egyszerűen el sem tudjuk képzelni, hogy van más, van odakint, életünk négy falán, lehetőségeinken, korlátainkon túl. Egymást is sokszor bezárjuk, vagy nem hagyjuk levegőhöz jutni. Az egyházat sem mindig járja át a Lélek mindent betöltő mozgása.

Nyissunk mi is ablakot, menjünk ki mi is így a szabad levegőre, hadd járjon át minket is Krisztus megelevenítő, megszentelő, misszióra küldő Lelke.